Mindenkinek megvannak a maga hősei, és a példaképei. Számomra a Metallica az alfa és ómega, az az együttes, amelynek meghatározó szerepe volt, van, és lesz az életemben. Ezzel szerencsére nem csak én vagyok így. Nemrég volt egy éve, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású, és még ma is kivételes népszerűségnek örvendő bandája Magyarországon tiszteletét tette.
Számomra ez a nap egy rózsaszín buborék, de hogy kicsit metálosabban fejezzük ki magunkat - egy nagy koromfekete buborék a metál jegyében. Hajnalban úgy keltem fel, hogy valami olyat éreztem, amit még soha; olyan drukkot egy koncert előtt, amihez még nem volt szerencsém. Meleg idővel szolgált a nap, de magamra kaptam a Metallicás pulcsim, és elindultam iskolába. Fantasztikus érzés vett körül: már reggel, már a buszon az est hangulata szállt a levegőben, ahogy Metallicás pólókban bámészkodó embereket láttam mindenhol. "Jé ott egy, ott is egy tesó". :)
Persze a suliban is előre leszerveztem mindent. Angolon speciel 45 perces életmű előadást tartottam imádott zenekaromból, az osztályfőnököm is már készülődött a nagy koncertre.
S egyszer csak ott voltunk! Még hogy nincs igény Magyarországon koncertre? De van, csak jó koncertre! Emberek tízezrei, generációkon átívelve várták az estét. Az előzenekarok közül a High on Fire-nek nem nagyon sikerült tűzbe hoznia a közönséget, nekem sem tetszett túlságosan, viszont a Volbeat feldobta a hangulatot. Jó néhány barátommal egyetemben azóta őket is szívesen hallgatjuk.
Besötétedett, és egy kis várakozás után felcsendült A Jó, a Rossz, és a Csúf zenéje, ami elég volt ahhoz, hogy az összegyűlt tömeg eksztatikus állapotban kerüljön. Aztán bumm, Jamesék a Creeping Death-el nyitva átvették az uralmat a színpadon. Ahogy egymás után felcsendültek a régi klasszikusok a bitang jó újakkal karöltve, egyre inkább átjárt az a zenei érzés, amit számomra csak a Metallica tud nyújtani. A dalokból származó erő, és azoknak briliáns előadásmódja teljesen a hatalmába kerített.
A közönség mozgott rendesen, a társaságom nagy részétől már az elején elszakadtam, de igazán brutális pogó talán csak a Master of Puppets alatt volt. A tracklist oké volt, a lehető legjobb koncertnótákat hozták, bár én hiányoltam a Battery-t, és az Unforgiven trilógia valamelyik darabját. Szívesen hallgattam volna még a többihez adva néhány nótát a Load/ReLoad, illetve St. Anger albumokról.
Érték bizonyos kritikák a zenekart, illetve magát a koncertet. Megjegyezték, hogy nem volt jó a hangosítás, illetve Lars bénázása került említésre sokszor. Őszintén: engem ez nem érdekelt. A Metallica eljött hozzánk, és nagyon is odatette magát. Élőben látni Hetfieldéket, és hallani a legjobb dalaikat nekem éppen elég. Való igaz, a Metallica már nem a régi, de mit várjuk a lassan 50 éves, többgyerekes apukáktól? Sajnos már nem láthatunk többet olyan koncertet, mint a '89-es Seattle-i. Amikor videón néztem, azt mondtam, hogy ilyen nincs, nem lehet így élőben játszani. Megállapítottam még egyúttal ,hogy rossz korba születtem.
De a Metallica az még mindig Metallica, és a 2008-as Death Magneticet hallgatva csöppet sem állíthatjuk, hogy begyöpösödtek volna. Vannak olyan együttesek, amiket egy életben egyszer legalább látni kell, a Metallica ilyen. Olyan élményt kaptam, ami még ma is tisztán él bennem, és ez egy olyan esemény, amit majd büszkén mondok az unokáknak, hogy "igen, nagypapa ott volt". Az én Woodstock-om. :)
Tracklist: Creeping Death, For Whom The Bell Tolls, Through The Never, Harvester of Sorrow, Fade to Black, That Was Just Your Life, The End of the Line, The Day That Never Comes, Sad But True, Cyanide, One, Master of Puppets, Blackened, Nothing Else Matters, Enter Sandman, Helpless, Motorbreath, Seek & Destroy
10/9,5
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.